Ma másodszor írok, igen jól gondoljátok, valamiért kicsit nyűglődök, azért írok ma ilyen sokat. Tudjátok elkezdtem gondolkodni azon, hogy vajon hány embert veszíthet el az ember egyik pillanatról a másikra. Hogy miért is gondolkodom ezen, hátt elmondom, hogy érthető legyen mindenkinek. Szóval szeptember óta vácra jártam suliba, ahol megismerkedtem a koliban rengeteg emberrel, és ahogy az lenni szokott sokukkal barátok lettünk, szinte testvérekké váltunk. Együtt jártunk ki a városba, a dunapartra, kocsmákba és tulajdonképpen mindenhova. Ez eddig szép és jó, de nem minden ment ilyen fényesen. A tanulmányi eredményem szörnyű volt, a suli kiakasztott, nem a diákok miatt, hanem a tanárok és a követelmény miatt, tulajdonképpen depressziós lettem és a végén már csináltam egy igen nagy hülyeséget is, amiből nem lett nagyobb baj, hisz látjátok élek. Ezek miatt a dolgok miatt a szüleim úgy döntöttek, hogy kivesznek a suliból és jövőre így már ceglédre fogok járni. Részben örülök neki és részben nem. Örülök mert talán itt könnyebb lesz, viszont nem mert vagy 30 jóbarátot elvesztettem és kitujda mikor látom őket újra és mert ilyen élményeim soha többet nem lesznek mint itt voltak. De itt még nincs vége a bajoknak. Ugyanis a szüleim úgy döntöttek, hogy ha már hazajöttem akkor vége annak, hogy a környéken kívül bárhová is mehessek. Így kiesett pest is az életemből, ami pedig igen nagy baj. Pest sokminden miatt fontos volt nekem. Rengeteg koncert volt ott és sehol sem tudják elővarázsolni az ottani hangulatot, és oda is kötött 1-2 ember. Drága Julcsiról és a szintén drága Terkáról beszélek. Hisz velük máshol nemtudom hol találkozhatnánk. Tehát a messzi barátoktól kb el kellett búcsúznom. De most jön a legfurcsább. Rájöttem hogy nem mindenki próbál megtenni azért mindent hogy megtartsa barátait. Igen az én barátaimról beszélek akik pl leszarnak mostanság. Valakinek pasija lett és azért nem beszél velem, valaki jobb társaságot talált, valaki meg egyszerűen saját döntéséből kiszakadt a társaságból. Én mondom pusztul a világ. Lassan mindenkit elveszítek és akkor átélhetem a szörnyű magányt. És sajnos ez is olyan mint a futóhomok, ahogy próbálok kapkodni, úgy hagynak el egyre többen. Köszi hogy meghallgattatok, jólesett.

Sziasztok!